SAVANTUL ÎN CETATE

Recenzie a cărţii Confuzii, greşeli, prostii şi răutăţi în limba română, azi, de Tatiana Slama-Cazacu, Bucureşti, Editura Tritonic, 2010, 391 p.



Cartea Prof. Dr. Docent Tatiana Slama-Cazacu reprezintă, cu adevărat, un eveniment. După cum o arată însuşi titlul, limba română de astăzi, aşa cum este ea vorbită şi scrisă, este pusă sub lupă de către un profesionist de primă mână.

Înainte de a intra în materia cărţii, este utilă o foarte scurtă prezentare a autoarei. Profesor universitar şi cercetător de lungă durată, D-na Slama-Cazacu este unul dintre pionierii psiholingvisticii la nivel mondial, fiind autoarea unor lucrări deja clasice, publicate şi traduse, înainte de 1989, în mai multe limbi (Langage et contexte / Lenguaje y contexto / Limbaj şi context, Dialogul la copii / Linguistique dialogue in children / Dialog u deti, Introducere în Psiholingvistică / Introduction to Psycholinguistics, Linguistuque appliquée, Psicolinguistica aplicada ao enseno dos lenguas, Denken und Sprache bei Vorschulkindern etc.).

Acestora li s-au adăugat volume publicate după 1990 (Psiholingvistica, o ştiinţă a comunicării, Stratageme comunicaţionale şi manipularea, Deceniul iluziilor spulberate, Viaţă, personalitate, limbaj etc.).

Caracteristică autoarei este ştiinţa de a îmbina psihologia cu lingvistica, ceea ce presupune egala stăpânire a celor două domenii (are ambele licenţe), şi o vastă erudiţie. Avem aşadar în faţă un savant de primă mână, recunoscut în cercurile specialiştilor la nivel mondial, un lucru atât de rar în cazul concetăţenilor noştri. Spre deosebire de volumele şi articolele de specialitate (peste 500 şi ele), accesibile iniţiaţilor, între ultimele lucrări şi-au făcut loc cele de beletristică (Meşterii – teatru, 8 patimi. Nuvele, Sinucideri ciudate etc.) ori de memorialistică (Un copil în vechiul Bucureşti şi unele eseuri).

Cartea pe care o prezentăm se înscrie în preocupările autoarei de a vorbi despre o tară contemporană – „stricarea limbii” – cu competenţa şi rigoarea omului de ştiinţă, făcută însă într-un limbaj ferit de ermetisme, accesibil unui public mai larg.

O bună parte dintre textele reunite acum volum au fost publicate ca articole, în principal în revista „Tribuna Învăţământului”. Strângerea lor laolaltă este o idee salutară. Astfel, cartea conţine o consistentă Introducere, urmată de capitolele: „Prostioare” în actualitate; Pofta de cuvinte străine post ’90. Străinisme (inutile); Incertitudini semantic-culturale; Incultura lingvistică – nu numai a profanilor: greşeli, uneori crase; Rea-credinţă conştientă sau nu – oricum: manipulare; şi un capitol-promisiune Intoxicarea (anunţat ca „nescris”, dar realizat şi publicat recent în revista „Viaţa românească”, nr. 9-10/2010).

Din păcate, în scurtul text de faţă nu vom putea prezenta cartea în ceea ce are ea mai propriu, dată fiind consistenţa analizei şi bogăţia de idei. Prin urmare, vom face mai degrabă o sumară selecţie tematică, sperând astfel să reuşim ca, privită şi dinspre discipline învecinate (ca istoria, filosofia), forţa şi utilitatea intelectuală a cărţii să fie puse într-o altă lumină.

Unul dintre termenii centrali ai autoarei este cel de „CONTEXT”. Central, spunem, nu doar în modul în care îşi desfăşoară analiza, ci şi în meritul său în forjarea conceptului în ştiinţele socio-umane. Astăzi puţini români ştiu (chiar şi printre lingvişti) că Tatiana Slama-Cazacu este autoarea unei teorii lingvistice originale, numită Teoria contextual-dinamică, având meritul de a distinge în interiorul „celui de-al doilea sens”, figurat (spre deosebire de cel propriu), diferitele niveluri semantice: „context social-istoric”, „context situaţional”, „context explicit şi implicit” şi „context total sau global” (pp. 182-196).

Teza sa de doctorat, care ulterior avea să fie numită Limbaj şi Context, a fost programată a fi susţinută pe 24 iunie 1949. Din comisia de la Facultatea de Psihologie de la Universitatea Bucureşti făceau parte: decanul Mihai Ralea, rectorul Al. Rosetti, Al. Graur (propagator al stalinismului), Gh. Zapan, Egon Weigl (văr al tovarăşei de viaţă a lui Bertold Brecht, refugiat în perioada interbelică în România, din pricina nazismului) şi I.N. Bălănescu (alias Rosenzweig, sinistru activist, fără altă calitate decât aceea de nepot al lui Mihail Roller – ferocele stalinist care, după ce a rescris Istoria României după Cursul scurt de istorie al PC(b) al URSS, a cătat să facă acelaşi lucru şi cu Limba Română, pe care, prin Legea limbii române din 1953, a inserat-o printre cele slave).

S-a întâmplat atunci ceva pe cât ar părea de halucinant astăzi, pe atât de firesc era în acele vremuri: membrii Comisiei au primit ordin de la Partid să nu ia parte la susţinere, aşa încât doctoranda a venit singură, în sală. În ziua următoare, Ralea a redactat un proces-verbal, în care motiva că membrii Comisiei nu avuseseră timpul necesar să citească teza, şi propunea amânarea susţinerii ei pentru toamnă, când se ştia că va intra în vigoare sistemul de „aspirantură” sovietic, prin care deveneai „candidat”, iar nu „doctor”. Nici Tatiana Slama-Cazacu, nici soţul D-sale, Boris Cazacu, nu au acceptat acel sistem, care avea la bază examene de tip politic. Actul redactat de Ralea a folosit însă Preşedintelui Academiei, Ilie Murgulescu, în 1964-1965, în contextul continuării acţiunii lui Gheorghiu-Dej de distanţare de sovietici, revenindu-se la sistemul de doctorat, iar cei care în răstimp publicaseră o carte, puteau să o înainteze ca teză. Finalmente, după 17 ani doctoratul i-a fost permis, consecinţa fiind însă că autoarea a ratat recunoaşterea internaţională a priorităţii contribuţiei sale faţă cu Teoria Informaţiei şi Comunicării (TIC) a americanilor Cl. Shannon, ş.a.

În 1952 a fost dată afară din postul de asistentă de la Facultarea de Psihologie, unde fusese numită în 1949 de M. Ralea, Al. Rosetti, cauza era faptul că tatăl D-sale, fost membru al Partidului Liberal aripa Gh. Brătianu, era închis la Canal. Abia în 1954 i s-a „dat voie” să publice un rezumat al tezei, pentru ca în 1956 să apară versiunile franceză şi rusă. În 1959, mulţumită insistenţelor unui fost student, Liviu Damian, pe atunci lector de carte la Editura Ştiinţifică (ulterior emigrat în Israel), cartea a intrat sub tipar. Concomitent, în ţară a sosit în vizită Roman Jakobson. La Al. Rosetti acasă, unde în cinstea marelui lingvist a fost organizat un party, au fost invitaţi, între alţii, Tatiana Slama Cazacu şi Boris Cazacu. După ce i-a fost prezentată de către Rosetti şi Grigore Moisil drept persecutată, Jakobson a ţinut să afle ideile pe care le susţinea. Totodată, a primit un extras conţinând articolul din 1956 (1954). A doua zi, într-un amfiteatru de la Facultatea de Litere, unde a conferenţiat despre „poetică”, după ce a notat pe tablă ceva din binecunoscuta-i Teorie, Jakobson a spus că adaugă un element nou, şi a notat termenul „CONTEXT”, fluturând totodată extrasul pe care îl primise în seara precedentă. A fost începutul unei recunoaşteri pe cât de târzii, pe atât de binemeritate şi faste pentru autoare.

„Contextul”, acest concept este central şi pentru ştiinţa istorică. Deşi pare astăzi un truism, orice analiză a unui eveniment are ori capătă sens numai dacă se raportează la contextul său istoric. Sensul termenului era cunoscut pentru istoric, acesta fiind cadrul analizei sale, însă decelarea de către lingvişti (şi aici Tatiana Slama-Cazacu ocupă un loc de frunte) a diverselor niveluri contextuale ale comunicării a avut drept consecinţă (deşi neimediată), credem, o mai bună înţelegere a rolului şi scopului demersului istoric în ansamblul disciplinelor socio-umane.

Cartea pe care o prezentăm produce o imensă satisfacţie, nu doar intelectuală, ci şi estetică (dacă ar putea fi separabile cele două!). Dulcea-şi-frumoasa limbă română în care este scrisă – am putea zice, poate, astăzi, pe cale de dispariţie! – şi fraza lungă „à la Odobescu” se însoţesc cu consistenţa ideatică, subtilitatea şi ironia fină, care sunt la apogeu. Iată un exemplu privitor la reclama televizuală: „Ce trebuie remarcat (aceasta intenţionez aici) este modul prin care se face „plasarea” mărfii către milioane de oameni, inclusiv copiii şi adolescenţii, care, chiar dacă nu sunt captaţi să cumpere produsul, în orice caz sunt bombardaţi, prin prestigiul modelator (fapt cert, din păcate) al Televiziunii, cu o Limbă românească stâlcită. Bonomul făcea uneori cu ochiul şi-ţi zicea: «IHRESISTIBLE!» sau «Bon appétit!» («Poftă bună!» nu ar avea prestigiu, în epoca de apetit pentru «Integrarea Europeană»?).” (p. 114, subl. în text)

Un motiv recurent străbate întreaga carte şi ancorează demersul autoarei: grija pentru modul de exprimare, grija pentru Limbă reprezintă o igienă mentală necesară inserării individului în ansamblul relaţiilor comunitare. Sau, inversând problema, modul în care vorbim (cu greşeli de limbă /corect, violent /moderat, civilizat /suburban, în „limba de lemn” /în „limba naturală”) arată valorile pe care le împărtăşim sau, la rigoare, absenţa lor.

Regăsim în volum o pe cât de interesantă, pe atât de pertinentă analiză a conceptului de „cultură” (154-166), la fel ca şi una asupra plagiatului (pp. 196-215). Această racilă a cercetării din România este analizată în complexitatea sa, care începe cu definiţia şi, aşa cum ne-am aştepta de altfel, cu o interogare a „contextului”: „Prea puţin se priveşte la ansamblu (la «Contextul total», care include şí prăbuşirea Moralităţii, a Nivelului Cultural şi a Învăţământului din trecut, dar şi din epoca mai recentă, pe care o consideram «revolută»).” (p. 198, subl. în text) Observaţia sociologică îi urmează ca un corolar: „Poate că nu trebuie uitată realitatea trăită de Societatea Românească încă de la sfârşitul anilor 1940: adică, între altele, trecerea în derizoriu şi chiar, în multe situaţii, abolirea proprietăţii individuale, implicit a conceptului însuşi. Conceptul de proprietate materială sau intelectuală s-au amestecat, confuz.” (p. 207, subl. în text)

Plagiatorul are un profil psihologic, care este descris plastic şi cu precizie: „De obicei, plagiatorii sunt: fie extrem (până la patologic) de ambiţioşi, fie leneşi (recursul la Plagiat, sub diverse forme, îi scuteşte de efortul creaţiei proprii, al investigaţiei de migală, al formulării originale de idei originale, sau de documentare bibliografică). Sunt reunite: minciuna, ipocrizia, marea nesimţire ori certitudinea «poziţiei inatacabile», infim simţ moral, impostura, nivelul scăzut ştiinţific şi profesional (în concepţia mea «Contextual-Dinamică», omul este un întreg, în care nu se despart latura beletristică ori ştiinţifică, de fondul caracterial – onest, de efort propriu, de evitare a oricărui act abject – sau de trăiri personale – desigur, nu într-o corespondenţă de unu la unu, dar cert reperabilă în text sau în subtext).” (pp. 201-202)

Iată cum, pornind de la chestiuni de Limbă, se ajunge la cele de profunzime privind realitatea post-comunistă. Modul de analiză al autoarei capătă astfel un pronunţat caracter etic, unul în care competenţa ştiinţifică de mare clasă se îngemănează cu angajamentul social şi civic. Iată un model – profesional şi uman – fără de care ne-am găsi sărăciţi.

În fine, regretăm, împreună cu autoarea, că într-un volum despre Limbă s-au putut strecura atât de multe greşeli redacţionale din partea editurii.

Bucureşti, 27 ianuarie 2011

ÚJ EMBER KÉSZÜL. A „piteşti-i jelenség”. Történelem és emlékezet

A pitesti börtönben zajló kísérlet elmélete szerint a kommunista rezsim ellenállóit kínzás és verés útján jó polgárokká lehet nevelni.

A Piteşti-en alkalmazott átnevelési módszer előzményének a suceavai börtönben meghonosított eljárásokat tekinthetjük. 1949. január 6. és 19. között Suceaván kísérelték meg a kommunista Romániában először átnevelni a politikai fogvatartottakat. Ez két szempontból fontos: egyrészt megmutatta, hogy lehetséges a rabok átnevelése, működik a módszer, másrészt

kitermelte azokat a kádereket,

akik később részt vettek a piteşti-i jelenségként elhíresült kísérletben. A programba beemelt elítéltek oda jutottak, hogy a kommunista párt szerkezeti felépítésének mintájára a börtönben létrehoztak egy saját szervezetet, a Kommunista Meggyőződésű Fogvatartottak Szervezetét.

A Belügyminisztérium 1949. március 9-én egy új átnevelőt küldött, egy Stângă nevű fegyőr személyében és felszámolták a rabok szervezetét. A suceavai „első generációs” átnevelési projekt abból állt, hogy a programban részt vevő rabok közösen tanulmányozták és elemezték az ideológiai könyvészetet, illetve információkkal látták el a kihallgató tiszteket a még le nem tartóztatott személyekről valamint a börtöntársak állapotáról, hangulatáról.

Még javában zajlott a suceavai projekt, amikor a programban eredményesen részt vevő rabok egy csoportját a Belügyminisztérium Eugen Ţurcanu vezetésével

a piteşti-i börtönbe vezényelte

azzal a küldetéssel, hogy megteremtsék egy új típusú átnevelési program feltételeit. Az újonnan érkezetteket az első emelten található 11. számú, úgynevezett „korrekciós” cellában helyezték el (olyan rabokat őriztek itt, akik nem tartoztak a rendszer első számú ellenségei közé).

Az újonnan érkezettek hozzáláttak a rabokról szóló információk begyűjtéséhez és felvették a kapcsolatot a börtön vezetésével, hogy elkezdhessék a munkájukat. A börtönigazgatóság és az átnevelést kezdeményező csoport közötti kapcsolatfelvételre 1949 nyarán került sor, Iosif Nemeş belügyi ezredes látogatása során.

« a Történelem rovat további anyagai »

Június 7. és november 25. között a Belügyminisztérium megszigorította a börtönélet feltételeit: ez volt az új módszer életbe léptetésének első fázisa. November 25-én pedig a Securitate és a Belügyminisztérium még egyszer leellenőrizte a program kezdeményezőit.

Az akció 1949. december 6-án vette kezdetét

az első emeleti „kórház cellában.” A „piteşti-i átnevelési módszer” kidolgozásában és gyakorlatba ültetésben fontos szerepet játszott egy elítélt, Eugen Ţurcanu: a börtönben tanúsított odaadása azt az érzést keltette a vezetőségben, hogy a módszerük működik.

Ţurcanu a Iaşi-i Egyetem jogi karán tanult, 1946-ban lépett be a kommunista pártba, ahonnan még diplomataképző tanfolyamra is elküldték. 1948-ban tartóztatták le és egy év múlva ítélték el, egy letartóztatott vádjai alapján. Az ok: Ţurcanu ifjú korában tagja volt a Legionárius Mozgalomnak. E tényt amúgy Ţurcanu megemlítette az életrajzában, a letartóztatásra "biztonsági okokból" került sor.

Ţurcanu 1948 őszén a suceavai börtönben bekerült egy átnevelési programba, amelyet egy másik elítélt, Alexandru Bogdanovici irányított. Bogdanovici előzőleg a Legionárius Egyetemisták iaşi-i központjának volt a vezetője.

Ţurcanu hosszú ideig abban reménykedett, hogy hamarosan szabadulhat, ezért az első átnevelési projektbe konkrétan nem szállt be, csupán a folyóson őrködött, a börtönbesúgókat fedezte.

1949. január 6-án ítéletet hoztak a iaşi-i egyetemisták perében. Ţurcanut hét év „korrekciós” börtönbüntetésre ítélték. A fiatal, ambíciós, intelligens Eugen Ţurcanu

arra törekedett, hogy minél hamarabb szabadulhasson

(felesége és két éves kislánya várta), belépett az átnevelési programba, amelynek hamarosan átvette a vezetését is.

A piteşti átnevelési módszer egyik fő jellemezője az volt, hogy a fogvatartottakat saját cellatársaik verték meg brutálisan, politikai koncepcióikat megmásítandó. Az átnevelő bizottság tagjai és azok segédjei (maguk is börtönlakók) által kiosztott rendszeres verésen túl a fogvatartottakat különböző tornagyakorlatok elvégzésére kötelezték (guggolás, fekvőtámasz) valamint arra, hogy napokat, éjszakákat töltsenek kényelmetlen pozíciókba kényszerítve.

A legkülönbözőbb módszerekkel kínozták és alázták meg őket:

békaugrásban kellett közlekedniük, órákon keresztül kellett mossák a padlót, kúszniuk, mászniuk kellett, a kezük használata nélkül kellett étkezzenek, székletet és vizeletet kellett fogyasztaniuk, egymással kellett verekedniük. A börtönőrök csak a leleplezés első szakaszában vettek részt, ezután ők a terepet biztosították és csak szélsőséges esetekben léptek közbe.

A belső leleplezés során az elítéltet ara kényszerítették, hogy nevezze meg a saját és az általa ismert gyanús elemek által elkövetett börtön- és rendszerellenes magatartásformákat. Ebben a szakaszban csak a börtön területén belül „elkövetett” rendszerellenes cselekedeteket kellet megnevezni. Ezeket a cellatársak és az átnevelő előtt nyilvánosan kellett felsorolni.

A cellatársaknak is részt kellett venniük ebben a folyamatban, kérdéseket kellett feltenniük az illetőnek. Ha úgy vélték, hogy a önleleplező személy bármit is elhallgat vagy eltorzít, közbe kellett lépniük. Az átnevelők ezzel kettős célt követtek: egyrészt megpróbálták a lehető legmélyebben megismerni a börtön belső világát, illetve, hogy melyik rab, milyen mértékben vesz részt a börtön "társadalmi életében". A belső leleplezés szóban történt. Az elítéltek csak később számoltak be írásban, akkor is csak a legfontosabb történésekről.

Ezek után következett a külső leleplezés. Az elítéltek egy szappanból készült táblácskára tűvel bekarcolták azokat a börtönön kívüli történéseket, amelyekről a leleplezés folyamán beszélni kívántak, aztán jelentették az átnevelő tanács főnökének. Ez kérdéseket tett fel, esetenként arra utasította őket, hogy

bizonyos kérdéseket gondoljanak át jobban.

Amikor a főnök úgy értékelte, hogy eljött az idő, utasítást adott, hogy a leleplezéseket foglalják írásba. 1949. november 25. és december 26. között a leleplezéseket a börtön igazgatója Alexandru Dumitrescu valamint a börtön politikai referense (tisztje), Ioan Marina jelenlétében írták meg. Az első időszakban erre a börtön különböző adminisztratív helyiségeiben került sor. 1950 január 19. után ezeket a szövegeket a négyes kórterem melletti egykori mosdóban írták meg, Eugen Ţurcanu, az átnevelő főnök jelenlétében. Az elítélteknek közölniük kellett minden olyan információt, amelyet a rendszer felhasználhatott.

Íme néhány azokból a kérdésekből, amelyek érdekelték a Securitatet és a pártvezetést: legionárius szervezetek, államellenes szervezkedések, fegyver- és lőszerlerakatok, olyan személyek, akik segítenek az illegális határátkelőknek. A feloszlatott Nemzeti Parasztpárt tagjainak kapcsolatai, kémkedés (mindennemű kapcsolat Nyugattal), a gazdaság szabotálása (az államosítás ellen történő megnyilvánulások), valuta, nemesfém, tiltott könyvek és iratok birtoklása, kommunistaellenes cselekedetek a háború során, párttagokra vonatkozó adatok.

Az elítéltek a fenti kérdéscsoportok alapján írták le a saját magukra és ismerőseikre vonatkozó leleplezéseiket. Ezeket az írásokat leleplezéseknek nevezték hivatalos formában is és a következő mondattal kezdődött:

„Alulírott ... bandita, a következőket nyilatkozom:”,

ezek után következett maga a nyilatkozat szövege. A leleplezések nem sokban hasonlítottak azokhoz a nyilatkozatokhoz, amelyeket az elítéltek a Securitate előtt tettek a kihallgatások során. Inkább információszolgáltató feljegyzésekként lehet kategorizálni őket. Ezekben a börtönön kívüli eseményeket, információkat rögzítették.

A leleplezések hivatalosan a raboknak tett engedménynek számítottak. Ebből kifolyólag a raboknak kérelmezniük kellett, hogy megtehessék az ún. önleleplezésüket. Ez a gesztus a hatalmi ideológiával szemben történő kapitulációjukat jelentette. A leleplező szövegekben nem említették a tortúrákat, veréseket, maximum egy engedélyezett fanyelvezetben utalhatták rá, mint pl. „a konfliktus következtében”, a „viták következtében.”

Azt, hogy ki mennyire őszinte a nyilatkozataiban, Ţurcanu döntötte el. Utána szembesítették egymással a nyilatkozatokat meg a személyeket. Egy másik, Ţurcanu által használt módszer alapján az átnevelt rabok egykori cellafőnökeit hallgatták ki. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy az elítéltek a teljes valóságot mondják, Ţurcanu gyakran addig verte őket, amíg azok elkezdtek kitalált történeteket mesélni.

Ezeket aztán szembesítette a többi rab nyilatkozataival. Az átnevelő főnök biztosította a programban résztvevő személyeket, hogy a nyilatkozataik nyomán nem kerül sor újabb perekre. Állítása szerint a leleplezés nem egy nyomozási eszköz, csupán

egy eljárás, ami megnyitja az utat az átnevelés irányába.

Tehát mindez nem egy újabb kihallgatásként értelmezendő, hanem a megtérés, az áttérés egy szükséges előkészítő szakaszaként. Valójában, állították, az őszinteség fokmérője, amely lehetővé teszi az új doktrína befogadását. A külső leleplezés folyamán az elítéltek arról tettek tanúbizonyságot, hogy szakítottak a múlttal.

A belső leleplezés egy újabb szakaszában az elítéltnek bizonyítania kellett, hogy teljesen szakított a múlttal. Össze kellett állítania egy életrajzot. A teljes átalakulást bizonyítandó, az életrajznak nagyon sok negatív adatot kellett tartalmaznia az illető személyről és közvetlen környezetéről.

Míg a külső leleplezés folyamán arra kényszeríttették őket, hogy a valóságot mondják, a belső leleplezés a fikciógyártás szakasza. Ez esetben nagyon sok valótlan dolgot kellett állítaniuk önmagukról pl: hogy ők és családtagjaik gonosztevők, gyilkosok, elmebetegek. Mindezt nem csak elmondani kellett, hanem be is kellett ismerni.

A elítéltek, miután beismerték „rémtetteiket”, ezek függvényében kellett újraértelmezniük eddigi életüket. Az életrajzot a cellatársak és az átnevelő főnök társaságában kellett megírni. Az életrajzi adatok elmesélésében részt vett az összes elítélt, akiknek kötelező volt kérdéseket feltenniük, megcáfolniuk és vádolniuk minden egyes esetben, amikor az illetőről úgy gondolták, hogy egy kicsit is ragaszkodik a múltjához. A legönmarcangolóbb életrajz volt a legsikeresebb, a semleges hangvételű életrajzot banditizmusként könyvelték el. A legsikerültebb életrajzokat egyfajta igazolás végett elküldték a Belügyminisztériumhoz. E szakasz után

következett az ideológiai indoktrináció.

Azokat az elítélteket, akik túljutottak az előző átnevelési szakaszokon, ideológiai kiképzésben részesítették. Megbeszélték, megvitatták velük a kommunista ideológia alaptételeit. A külső leleplezés fázisában az elítélt megírta az önleleplezését, a belső leleplezés során az önéletrajzát és a következő szakaszban, a leleplezés utáni szakaszban, elemeznie kellett saját fejlődését. Az átnevelés ezt a hármas dinamikát követte: az első szakaszban a fogvatartott szakított a múltjával, a második szakasz megerősíti ezt, a harmadik szakaszban felvérteződik ideológiai elmélettel, amely elvileg lezárja a folyamatot. Az első szakaszban megsemmisítették az elítélt alapkoncepcióit, a másodikban újjáírták a múltját, a harmadikban megkapta a magyarázatot, hogy mindez miért is történt.

A sikeres átnevelés az úgynevezett korrekciós részlegen ért véget. 1950 nyarán Piteşti-en véget ért az első csoportos program. Az elítéltek körülbelül kétharmada esett át az átnevelésen. Ezek után a hatalom úgy gondolta, hogy más börtönökre is kiterjeszti a módszert. Az átnevelésen átesett elítélteket más börtönökbe helyezték át (Brassó, Szamosújvár, Tîrgu Ocna és Ocnele Mari). Ezekben a börtönökben is több-kevesebb sikerrel zajlott az átnevelés. Annak ellenére, hogy próbálták a folyamatot egységesíteni, mindegyik börtönnek megvan a saját átnevelési története. A módszer 1950 márciusában Brassóban, majd 1951 áprilisában és szeptemberében a Bákói Aknavásáron is kudarcot vallott.


AZ ÉN SZÉTZÚZÁSA

A totális átnevelés során a tudat teljes megsemmisítését célozták meg; a későbbi önelemző átnevelés során elégséges volt beismerni, hogy az illető vétett a kommunista rendszer ellen.

Az ország más börtöneiben tapasztalt kudarcok ellenére, Piteşti-en folytatódott az átnevelés, 1950-ben, április és szeptember között a földszinten levő elítéltekkel, 1950 decemberétől 1951 tavaszáig az alagsorban levő munkaszolgálatra ítélt személyekkel.

1951. július 10-én egy Ion Simionescu nevű elítélt, aki átesett az átnevelésen, egy munkatáborban szándékosan elhagyta a tábor biztonsági kerítését azért, hogy az őrök lelőjék. Az ő halálának köszönhetően fény derült az átnevelés jelenségére, a Londoni Rádió tudomást szerzett arról, hogy

Romániában kínozzák a politikai foglyokat.

A temérdek kritika hatására a rendszer úgy döntött, hogy beszünteti az átnevelést. Ez a folyamat két szakaszban zajlott le.

1951 szeptemberében a piteşti fogvatartottakat Szamosújvárra szállították, ahol még 1950-ben elkezdődött az átnevelés. Szamosújváron pedig 1951. december 19-én leállították az átnevelési projektet. Az átnevelő program lebonyolításában résztvevő foglyokat Zsilávára szállították, ahol két éven keresztül a Securitate többször is kihallgatta őket, amíg eldöntötték, hogy kiknek a nyakába varrják a felelősséget.

A nyomozás során a hatóságok igyekeztek úgy beállítani az átnevelés-ügyet, mintha azt a Legionárius Mozgalom bebörtönzött tagjai szervezték volna meg abból a célból, hogy kompromittálják a népi demokratikus rendszert. A nyomozás során megvádolt 21 elítélt magára vállalta és elismerte a vádpontokat, ezzel is bizonyítva a rendszernek, hogy az átnevelésnek voltak eredményei. Az átnevelés vezetője, Eugen Ţurcanu látva, hogy semmi esélye nincs a menekülésre, nem ismerte be az ellene felhozott vádpontokat.

Az átnevelésben érintett személyek pere 1954. szeptember 20. és november 10. között zajlott le Bukarestben. A hatóságok az elején úgy tervezték, hogy a tárgyalás,

egyfajta példastatuálás végett,

nyilvános lesz, azonban menetközben változott a forgatókönyv. A tárgyalásokat zárt ajtók mögött folytatták le, a közönséget mindössze a securitatés tisztek és azok feleségei alkották. A 22 átnevelt elítéltet (egyetlen kivétel Nicolae Cobâlaş volt) gondosan a volt legionáriusok közül válogatták ki.

A védelemnek gyakorlatilag semmi szerepe nem volt, a védő bírák is inkább vádolták az elítélteket. Az átnevelésen átesett rabok abban reménykedtek, ha elismerik bűnösségüket, megmenthetik bőrüket. Maga Eugen Ţurcanu is (eddig ismeretlen okokból) változtatott a kihallgatások során tanúsított magatartásán, elismerte „bűnösségét”.

Politikai bűnök elkövetésének vádjával a Katonai Bíróság az összes érintettet halálra ítélte. 1954. december 17-én a zsilávai börtönben 16 elítéltet végetek ki. A tizenhetediket 1955. június 22-én végezték ki. A börtönhivatalnokok közül bűnbakként Gheorghe Sucigant, Alexandru Dumitrescut, Tudor Sepeanut, Constantin Avădaneit és Viorel Bărbosut ítélték el külön perben, ezzel terelve el a figyelmet a pártvezetők és a Securitate egyes vezetői által elkövetett törvényszegésekről.

Romániában és nemzetközi szinten is kevés az átnevelésre vonatkozó elemző munka. Többségük

egyszerű pszichikai rombolásként tárgyalja,

kevesebb figyelmet szentelve az akarat és meggyőződés átalakítására tett kísérleteknek. Az átnevelésen átesett személyekkel készült interjúk elemzése azonban azt mutatja, hogy a gondolkodásmód és érzésvilág megváltoztatására tett kísérletek gyakorta sikeresek és tartósak voltak. Az átnevelést pszichésen csak egy nagyon szűk, az akciók perifériájára került csoport vészelte át. Ezt a jelenséget több tényező is befolyásolhatta: az átnevelés tömeges jellege, az átnevelés körülményei, az átnevelők viselkedése és az átneveltek ellenállása.

Az átnevelések során a tudat az őt ért agresszió hatására nagy nyomás alá került. Az esetek többségében a sorozatos sokkhatás eredményeként az illető szétesik. Létezik azonban egy nehezen magyarázható jelenség is, amikor is a tudat visszazár, magába fordul, és egy belső egyensúlyt teremt. Ezt nevezzük, többszörös tudatnak. Ezzel szemben, annak ellenére, hogy a fenti jelenség is az átnevelő leleplezés hatására alakul ki, az átnevelt tudat esetében a tudat megszűnik az átnevelés előtti formában létezni, működni. Ez esetben

az ént szétzúzzák és az új ember modellben rakják össze.

Az átneveltek nem képeznek egy homogén kategóriát. Három csoportot különböztethetünk meg:

a) az átnevelés káderei azon elítéltek közül kerültek ki, akik vezették a projektet, akik tagjai voltak a leleplező bizottságoknak és részt vettek az átnevelés kádereinek járó képzésben;

b) az átnevelő tanácsok segítői olyan elítéltek voltak, akik támogatták a leleplező bizottságokat és magát az átnevelést és olykor részt vettek azokban;

c) az átlagos átneveltek, akik néha részt vettek mások átnevelésében, de nem voltak a leleplező és átnevelő bizottságok tagjai.

A fenti osztályozásnak megfelelően beszélhetünk továbbá erős tudatról, átlagos tudatról és ún. puha tudatról. Puha tudattal az ún. átlagos átneveltek rendelkeztek. Ezek a személyek ritkán vettek részt a különböző átnevelő bizottságok munkájában, mások leleplezésében.

Ők voltak a leleplezések hátvédjei.

Az átnevelt tudat második kategóriája, az ún. átlagos tudat hordozói segítették az átnevelő bizottságokat. Gyakorta őrködtek, felügyeltek a leleplezés és átnevelésesek során. Egyfajta összekötő szerepet játszottak az átnevelők és az átneveltek között.

Az erős tudat az átnevelőt jellemezte. Az átnevelés legmagasabb szintű terméke. Ők alkották az átnevelő és a leleplező bizottságokat. Ők feleltek a többiek „megtérítéséért”. Ezek azok az elítéltek, akik a legtovább mentek az új hit érdekében, az ideológiai átnevelés előőrsei voltak. A Belügyminisztérium ideológusainak kifejezésével élve, miután az elítélteket „megsemmisítették”, majd újra öntötték az „új ember” képében, ezen utóbbiak közül kerültek ki a legkeményebb elemek. Ez a típusú kategorizáció inkább funkcionális értelemben használható, hogy a rendszer milyen mértékben használta őket az átnevelési folyamatban.

Az ’50-es évek átnevelési kísérlete összehasonlítható a hasonló belföldi és külföldi módszerekkel, eljárásokkal. 1960 és 1964 között a romániai börtönrendszerben

egy új típusú átnevelést alkalmaztak.

Először Enyeden léptették életbe, majd 1962-től Botoşaniban és Szamosújváron. Az új módszer jellemzői között már nem találjuk ott a verést és kínzást, annál inkább a nyomásgyakorlást és a szabadon engedés ígéretének kombinációját. A módszernek már nem a teljes megsemmisítés volt a célja, hanem a semlegesítés, az ellenállás megtörése. Ez a módszer meglehetősen jól működött. A fogvatartottak zöme elítélő nyilatkozatott adott ki a régi pártjaikról és azok vezetőiről, amelyek közül néhányan maguk is részt vettek ezekben az akciókban. 1964-ben, az amnesztia idején néhány tucatra tehető azok száma, akik megtagadták, hogy elítéljék saját múltjukat.

Az átnevelés sikerességében az is szerepet játszott, hogy az elítéltek többsége hosszú ideje volt börtönben (egyes legionárusok már 1941-től), semmiféle információval nem rendelkeztek arra vonatkozóan, hogy mi történik a falakon kívül, és nem utolsó sorban az a remény, hogy a rendszer ténylegesen keresi a megbékélést a hajdani ellenségeivel. Az átnevelés eszköztárában megtalálható a politikai rendőrség összes módszere, technikája: elszigetelés, dezinformálás, befolyásolás, az illető hajdani vezetőiről kialakított kép lerombolása. A totális átnevelés során a tudat teljes megsemmisítését célozták meg; a későbbi önelemző átnevelés során elégséges volt beismerni, hogy az illető vétett a rendszer ellen.

A szovjetek korán rájöttek ara, hogy az átnevelés fokozatos, progresszív folyamatként kell, hogy megtörténjen, a román átnevelők csak az átnevelés romániai „gyerekkora” után ébredtek rá mindezekre. Dokumentumokból rekonstruálható, hogy a Piteşti-en lefolytatott átnevelés megkezdése előtt

a szovjetek figyelmeztették a román felet,

hogy ne menjenek el túl messzire. A nagyon gyors személyiségváltás szerintük veszélyeztette a folyamat sikerességét.

Az átnevelés módszerét Makarenko dolgozta ki a húszas évek Szovjetuniójában. Kínában, akár csak Piteşti-en, a totális átnevelés volt a kitűzött cél. A kínai hatóságok ugyanakkor nem mindig közölték ezt az elítéltekkel. Pl. a gondolkodás átalakításán átesett Pierre Sauvage katolikus lelkésztől nem kérték, hogy vesse el hitét, „csupán azt”, hogy ne imádkozzon. Az átnevelők tudták azt, ha megszüntetik a hit kifejező eszközét, elsorvaszthatják azt. Az átnevelést hosszú folyamatként képzelték el, hogy a román terminológiát használva ne alakuljanak ki „mesterséges pszichológiai folyamatok.” Kína volt császárának, Pu Yinek az átnevelése 12 évet vett igénybe.

Az 1964-es amnesztia után a romániai kommunista rendszer, alkalmazkodva a változásokhoz, továbbra sem mondott le az ún. átnevelő módszerek alkalmazásáról. Ezek alkalmazásának az volt a célja, hogy megakadályozza az ellenzékiség kialakulását. Íme néhány módszer: figyelmeztetés (az illetőt behívatták a Milíciára vagy a Securitatéra és különböző módszerekkel fenyegették); pozitív befolyásolás (a Securitate ügynökei, munkahelyi főnökök vagy akár családtagok révén); az illető környezetének felszámolása és elszigetelése (a veszélyesnek tartott személyek esetében, hogy ne befolyásolhassa a környezetét); a tevékenységek semlegesítése (a fent említett technikák kombinatív alkalmazása, hogy felszámoljanak egy ellenséges csoportosulást); ha mindezek működésképtelennek bizonyultak,

következett az internálás a pszichiátriára.

A Ceauşescu-korszakban elsősorban az egyént próbálták meg befolyásolni azzal a céllal, hogy ne alakulhassanak ki civil vagy politikai ellenzéki csoportosulások, és ha megalakultak, azonnal felszámolhassák azokat. A negyvenes, ötvenes évek agresszivitása után a hatalmi szerveknek már nem volt szükségük szélsőségesen durva eszközökre, a mérsékelt eszköztár is meghozta a kívánt eredményeket.

A kommunista nevelés, illetve átnevelés közös talajból táplálkozott. Az új ember megteremtésének eszközei voltak. Az előbbi a személyiség kialakításáért felelt, az utóbbi pedig annak újraalakításáért. Az ideológia jellemzője, hogy akár a tájfun, képes rombolni a centrumban is (a börtönök világában) és a periférián (a börtönön kívüli világban) is.

A romániai átnevelésről születet néhány leírás, elemzés 1989 előtt és után is. Íme néhány a legfontosabbak közül: Dumitru Bacu: Piteşti, centru de reeducare studenţească, Madrid, 1963. Virgil Ierunca: Fenomenul Piteşti, Paris, 1981. Virgil Ierunca: Le phénomène concentrationnaire en Roumanie, Galimard, 1973. Grigore Dumitrescu: Demascarea, 1978, München. Paul Goma, Patimile după Piteşti, Hachette, Paris, 1981.


2011. március 14, 19.

http://itthon.transindex.ro/?cikk=13840

http://itthon.transindex.ro/?cikk=13898


Reeducarea de la Piteşti, Gherla, Aiud şi Târgşor


Radio România Actualităţi

Emisiunea: Istorica
Data: Luni, 7 martie 2011
Orele: 21.05-22.00
Tema: Reeducarea de la Piteşti, Gherla, Aiud şi Târgşor
Invitaţi în studio: Mircea Stănescu – consilier la Arhivele Naţionale ale României şi
Alin Mureşan – cercetător la Institutul de Investigare a Crimelor Comunismului şi Memoria Exilului Românesc
Producător: George Popescu
Emisiunea poate fi ascultată şi pe Internet, în direct, la adresa:

Reeeducarea în România comunistă (1948-1955). Târgşor, Gherla


Lansare de carte şi dezbatere Joi, 3 martie, orele 17.00, la Institutul de Investigare a Crimelor Comunismului şi Memoria Exilului Românesc (Str. Alecu Russo, nr. 13-19, et. 5, ap. 11, sector 2, Bucureşti)

Participă, alături de autor:

Ioan STANOMIR, preşedinte executiv al IICCMER Dorin DOBRINCU, director al Arhivelor Naţionale Aristide IONESCU, fost deţinut politic, vicepreşedinte al Fundaţiei Culturale „Memoria”, Filiala Argeş Dumitru LĂCĂTUŞU, cercetător la IICCMER

Video:

Reeducarea comunistă – Part.1


Reeducarea comunistă – Part.2


Reeducarea comunistă – Part.3


Reeducarea comunistă – Part.4


Reeducarea comunistă – Part.5


Vasile Paraschiv: destinul unui om cinstit în vremuri anormale

Născut în 1928, lângă Bucureşti, din cauza greutăţilor la 13 ani pleacă în Capitală, unde prestează diferite munci. Copil sărac, îşi pune în comunism speranţa lichidării nedreptăţilor sociale şi, în 1946, devine membru de partid. În 1949-1951 urmează şcoala de ofiţeri, pentru ca în 1952, fiind considerat nesigur, să fie exclus din armată.

Lucrează ca tehnician la Poştă, unde denunţă abuzurile şefilor faţă cu muncitorii. Ca efect, este dat afară din locuinţă. Se plânge autorităţilor judeţene, regionale şi centrale de partid. După un calvar de zece luni, timp în care familia sa stătuse prin gări, îşi primeşte ceea ce i se luase.

În urma discursului lui Ceauşescu din aprilie 1968, care înfiera crimele perioadei Dej, se retrage din partid. În iulie 1969, înainte de vizita lui Nixon în România, este arestat, i se pune diagnosticul de „boală mintală” şi este internat la Spitalul psihiatric Urlaţi.

În noiembrie 1976 trimite „Europei libere” o scrisoare în care denunţă condiţiile de viaţă ale vechilor militanţi socialişti. Securitatea îi percheziţionează casa, îl arestează şi îl acuză de „propagandă cu caracter fascist”. Eliberat, continuă să fie anchetat şi este adus în faţa unei comisii de psihiatri, care decide că manifestă grave tulburări psihice şi are nevoie de tratament medical. Este internat la Spitalul psihiatric Voila. Externat în decembrie, primeşte diagnosticul de boală psihică.

În ianuarie 1977, după crearea Cartei ’77, se alătură acţiunii lui Paul Goma. Pe 20 februarie semnează Scrisoarea redactată de disident şi îi înmânează textul unei declaraţii de solidaritatea cu cauza sa. Pe 23 februarie este însă răpit de pe stradă, dus la Securitate şi maltratat. În schimbul anulării diagnosticului de „bolnav mintal”, i se propune să renunţe la relaţiile cu Goma. Refuză târgul.

La invitaţia Comitetului pentru Apărarea Drepturilor Omului, merge la Paris unde, pe 6 februarie 1978, denunţă represiunea psihiatrică. Pe 18 aprilie, împreună cu secretarii confederaţiilor sindicale franceze şi cu reprezentanţi ai muncitorilor din spatele Cortinei de Fier, participă la o conferinţă de presă. Denunţă absenţa libertăţii de asociere sindicală şi expune un program care ar duce la crearea de sindicate libere. Se întoarce în ţară, dar la graniţă i se interzice intrarea. Pe 8 iulie, după două luni de tentative, ajunge, în sfârşit, acasă.

În 4 martie 1979 se înfiinţează Sindicatul Liber al Oamenilor Muncii (SLOMR). Încearcă, fără succes, să citească la uzină declaraţia de constituire a sindicatului şi să-l întâlnească pe Gheorghe Braşoveanu, unul dintre purtătorii de cuvânt. Este din nou arestat şi maltratat. Începând din 9 martie pierde orice contact cu Occidentul, nu înainte însă de a avertiza Comitetul de la Paris despre situaţia sa.

Pe 28 mai 1979 patru ofiţeri de Securitate îl ridică de la fabrică, îl duc într-o pădure şi îi rup în bătăi toate coastele. În februarie 1982 Comitetul trimite pe ziaristul francez Bernard Poulet să afle care este situaţia sa. Fără succes: şi acesta este crunt bătut de Securitate.

Pe 14 mai 1987 Securitatea îl răpeşte din nou şi îl duce la o cabană de munte. După patru zile şi patru nopţi de teroare, i se smulge un angajament de colaborare. Ajuns acasă, fostul disident mai are însă forţa să aştearnă pe hârtie istoria sa personală.

În mai 1988 este pensionat. Pe 22 martie 1989 este iarăşi răpit de Securitate. Este maltratat, se simulează execuţia sa, este iradiat şi apoi internat la sanatoriul Voila, împreună cu nebunii periculoşi. Eliberat după două săptămâni, continuă să-şi scrie istoria – singura raţiune pentru supravieţuirea morală şi umană.

După căderea regimului comunist, încearcă să se angajeze în mişcarea sindicală. Este însă respins de către noii lideri, primii la împărţirea bucatelor. Cere mass-media să contribuie la cunoaşterea represiunii comuniste, solicită pedepsirea criminalilor şi îndeamnă la păstrarea memoriei victimelor. Jurnaliştii şi intelighenţia autohtone au însă cu totul alte priorităţi. În fine, crede în promisiunile preşedintelui Băsescu, în contextul a ceea ce se va dovedi ulterior a fi farsa condamnării comunismului. Se simte, pe bună dreptate, înşelat şi refuză decoraţia acestuia, arătând cu degetul discrepanţa dintre cuvintele şi faptele primului om în stat.

Se stinge din viaţă pe 4 februarie 2011 – o viaţă de luptător însetat de adevăr şi dreptate pusă în slujba comunităţii sale. Este înmormântat la Cimitirul Viişoara din Ploieşti.

Bucureşti, 9 februarie 2011


Publicat în „Căminul Românesc”, nr. 1/2011, p. 9.

În memoria lui Vasile Paraschiv (1928-2011)


Vineri, 4 februarie 2011, a încetat din viaţă Vasile Paraschiv, unul dintre cei mai importanţi opozanţi din România comunistă.

Sâmbătă, 5 februarie, trupul său a fost depus la Capela cimitirului Viişoara, din Ploieşti, iar în dimineaţa zilei de duminică, 6 februarie, la Casa Sindicatelor.

A fost înmormântat în după-amiaza aceleiaşi zile la Cimitirul Viişoara.

Într-un anume sens, acest părinte spiritual nu ne va părăsi niciodată, căci moştenirea sa este eternă: o pildă despre determinarea cu care în vremuri de restrişte trebuie apărate valorile de adevăr, de bine, de dreptate, fără de care orice agregare umană este sortită eşecului.

Modelul său de viaţă este cu atât mai înălţător, căci aşa de rar am putut vedea pe aceste meleaguri un luptător mai dârz pentru valori umane perene.


L-am cunoscut pe Vasile Paraschiv: era un om care iradia bunătate, iar viaţa lui încarna o luptă pusă în slujba binelui public, în afara căreia nu-şi concepea existenţa.

La revedere, Vasile Paraschiv!

D-zeu să-l odihnească!

Bucureşti, 6 februarie 2011